A nyugati szankciók ismét közelebb hozták egymáshoz Pekinget és Moszkvát

A nyugati szankciók hatására közelebb került egymáshoz Peking és Moszkva, ám a nagy barátságról szóló nyilatkozatok ellenére a két ország továbbra is bizalmatlanul néz egymásra. Oroszország és Kína számtalan területen verseng egymással, és nem múlnak azok az orosz félelmek sem, amelyek szerint a kínaiak szívesen visszavennék az elvesztett szibériai területeket.

Képletesen ugyan, de egymás vállán sír Oroszország és Kína, amelyeknek az utóbbi időben jócskán kijut a nyugati szankciókból. Oroszországot a legismertebb ellenzéki, Alekszej Navalnij elleni tavalyi novicsokos mérgezés, illetve a németországi gyógykezelése után hazájába visszatért politikus börtönbe zárása miatt sújtotta az EU és az USA büntetőintézkedésekkel, míg Kína a Hszincsiang tartományban élő ujgur kisebbség erőszakos asszimilálásának köszönheti, hogy felkerült a büntetett országok listájára. Kína esete már csak azért is érdekes, mert az 1989-es Tienanmen-téri vérengzés óta most először vetett ki szankciókat Kína ellen Brüsszel az emberi jogok megsértése miatt.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a kínai kollégájával, Vang Jivel folytatott tárgyalások után fakadt ki megint a Nyugatra – az mondta, hogy a szankciókkal az EU és az USA durván beavatkozott más államok belügyeibe – s kijelentette: miután gyakorlatilag megszűntek az EU és az Oroszország közötti kapcsolatok, senki se csodálkozzon, ha gyorsabban javul majd az orosz-kínai viszony, mint az európai államokhoz fűződő kapcsolatok maradványa.

Gyors közeledés

A világ legnagyobb, illetve legnépesebb országa között már jó ideje tart a közeledés: míg a kommunista múltat a szinte állandó kardcsörtetés jellemezte, az utóbbi húsz évben folyamatosan nőtt a kétoldalú kereskedelem értéke és a 2002-ben alapított Sanghaji Együttműködési Szervezet keretei lehetőséget adnak a politikai kooperáció elmélyítésére is. Oroszország immár Kína legnagyobb olajszállítója – az oroszok Szaúd-Arábiától vették át az első helyet – s már működik a Szibéria Ereje nevű földgázvezeték, amelyen több év alatt 400 milliárd dollár értékű földgáz jut el a Bajkál-tó térségéből a szomszédos országba. Az oroszok évekig tartó ellenállás után már engedik, hogy kínai befektetők is megjelenjenek a szibériai bányaprojektek finanszírozásában, s a jelek szerint az ugyancsak kínai Huawei meghatározó szerepet játszik majd az oroszországi 5G-hálózat kiépítésében. A két ország 5,3 milliárd dollár értékű megállapodást kötött két, Kína középső részén lévő tartomány és az orosz távol-keleti kikötők közötti közlekedési folyosók megépítéséről is. Ezek nem csak a kínai-orosz együttműködést könnyítenék meg, hanem közelebb hoznák Kínához Japánt is.

Elmélyülőben van a katonai együttműködés is, az 1981 óta rendezett legnagyobb oroszországi hadgyakorlaton, a Vosztok-2018-on több ezer kínai katona is részt vehetett, csakúgy, mint a Centr-2019 hadgyakorlaton a rákövetkező évben. 2019 decemberében pedig az oroszok és a kínaiak Iránnal együtt gyakorlatoztak az Ománi-öbölben.

Barátság és bizalmatlanság

A látványos közeledés ellenére azért korántsem felhőtlen a barátság, Oroszország ugyanis több ok miatt is tart a gazdasági potenciálját tekintve jóval erősebb és a katonai szférában is gyorsan fejlődő szomszédtól. A történelmi ok az, hogy Szibéria és a mai orosz távolkelet jelentős része korábban Kínához tartozott, a legnagyobb város, Vlagyivosztok – vagy legalábbis a mai város helyén lévő terület – is csak az 1858-as kínai-orosz egyezmény értelmében került orosz fennhatóság alá. Kínában ma is előszeretettel adnak ki olyan térképeket, amelyeken az Amur és a többi nagy folyó kínai néven és kínai területként szerepel, s a valóság is – legalábbis orosz szemszögből – aggasztó: az ausztráliányi területen 6,3 millió orosz néz szembe a határ másik oldalán élő 110 millió kínaival. És a kínaiak közül egyre többen jönnek át az orosz oldalra, hogy megműveljék az ott szabadon álló mezőgazdasági területeket.

Nem véletlen, hogy míg a Kreml az orosz földek megvédelmezőjeként – és néha, például 2014-ben az Ukrajnához tartozó Krím annektálásakor – azok visszaszerzőjeként állítja be magát, minden egyes alkalommal, amikor Kína egy kisebb területet kér az oroszoktól a határt kijelölő folyók medrének változása miatt, az oroszok szó nélkül és azonnal igent mondanak. A cél ugyanis az, hogy még véletlenül se legyen olyan nyitott határvita a két ország között, ami indokot adhat bármiféle katonai fellépésre.

Az is riadalmat kelt Moszkvában, hogy a tőkeerős Kína több térségben is lenyomja az oroszokat: az egykor a Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai köztársaságokban, például Üzbegisztánban, Kazahsztánban is nő a kínaiak befolyása, s Afrikában, ahol Oroszország is szeretne (újra)megjelenni tényezőként, egyre nagyobb kínai ellenállásba ütközik. Míg az EU, amely folyamatosan igyekszik hangsúlyozni, hogy az üzleti együttműködés fejlesztése mellett a demokrácia értékeit is terjeszteni kívánja, Kínát és Oroszországot nem zavarja, hogy néhány esetben a legdurvább diktátorokkal kell együttműködniük.

A közvetlen szomszédságban sincs teljes összhang, Kína és India között az utóbbi években ismét feszült a viszony, s Moszkva a két ázsiai hatalom viszályából igyekszik hasznot húzni, ami érthető módon nem tetszik Pekingnek. Moszkvát viszont az aggasztja, hogy az utóbbi évek fejleményei megmutatták: a hagyományosan befelé forduló szomszéd egyre aktívabbá válik a világ több részén, s nem csak Hong Kongban mutatja meg oroszlánkörmeit a pekingi vezetés, hanem más térségekben, Afrika mellett Ázsia déli részén, vagy akár Latin-Amerikában is.

Árulkodó jelek

A nagy „druzsbát” megzavaró, kulisszák mögötti viták néhány jele időnként a felszínre is feltör. Pekingben például megorroltak Moszkvára, amikor nagy ünnepségeket rendeztek Vlagyivosztok megalapításának 160. évfordulója alkalmából, és ugyancsak rosszallás fogadta azt, hogy Moszkva akkor kötött fegyverszállítási egyezmény Indiával, amikor India és Kína közel állt ahhoz, hogy háborút robbantson ki a Himalája hegyeiben. Míg India megkapja a fegyvereket, Kína annak ellenére hiába vár az orosz Sz-400-as légvédelmi rendszerre, hogy az eredeti megállapodás szerint a rakétáknak már régen meg kellett volna érkezniük.

Végül az is az ellen szól, hogy Oroszország és Kína teljesen szakítson a Nyugattal, hogy mindketten rá vannak szorulva a legkorszerűbb technológiára, illetve a fejlett országok piacára. Nem véletlen, hogy Moszkva változatlanul harcol azért, hogy megépüljön az Oroszországot és Németországot közvetlenül összekötő új gázvezeték, az Északi áramlat II., s az is az orosz lobbizás jele, hogy új formában és új néven, de végül megépül az EU által egyszer elkaszált Déli áramlat gázvezeték is. A keménykedő Kína is meg akarja tartani partnerként az EU-t, hét évig tartó nehéz tárgyalások után 2020 végén megszületett az unió és Kína közötti átfogó kereskedelmi egyezmény. Oroszország sohasem lesz már Kína egyenjogú partnere, Moszkva – ahogyan ezt éreztette az EU-val is – pedig nem szereti, ha a gyengébb fél szerepét osztják rá. Hosszabb távon a Kreml érdeke az lenne, ha tovább gyengülne az: amennyiben a jogosítványok nagyobb része nemzeti hatáskörbe kerülne, Oroszország több engedményt tudna kicsikarni az egyenként gyengébb országokból, mint a 440 millió embert képviselő Brüsszelből.

(hvg.hu)