Globális verseny folyik a zöldátálláshoz szükséges alapanyagokért, és Latin-Amerika az eddigieknél nagyobb szerepet akar játszani. A kontinens országai, például Chile, Brazília és Argentína, rendelkeznek a világ egyik legnagyobb tartalékával az érintett ásványkincsekből, így a fehér aranynak is nevezett lítiumból, de ezt ma Kínába exportálják feldolgozásra, ahonnan készterméket vásárolnak vissza.
Az Európai Unió is szorosabb együttműködést szeretne a régióval, hogy kielégíthesse növekvő lítiumszükségleteit, a hét eleji brüsszeli csúcson azonban a részt vevő latin-amerikai vezetők világossá tették, hogy nem elégednek meg többé a kitermelői státusszal.
„Nem akarunk lítiumot eladni Európának… Lítiumos akkumulátorokkal felszerelt autókat akarunk eladni” – erősítette meg Gustavo Martínez Pandiani argentin külügyi államtitkár. „Ez lehetővé teszi számunkra, hogy fejlesszük a saját iparágainkat, a vállalataink hozzáadott értékkel exportáljanak. Ilyenfajta együttműködést akarunk kialakítani” – idézte a politikust a Politico.
A lap emlékeztetett, hogy a régió országai az elmúlt időszakban elkezdtek nagyobb ellenőrzést gyakorolni az ásványkincseik és az ellátási lánc felett: Bolívia az év elején közös latin-amerikai lítiumpolitika kialakítását javasolta, Chile pedig bejelentette, hogy az ágazat államosítását tervezi.
A térség államai ezért az EU-val való együttműködés alapvető feltételéül szabják meg, hogy az ásványkincseket odahaza dolgozzák fel, kialakítva ezzel egy nagy értékű ellátási láncot, amelynek ők a haszonélvezői. A csúcson alá is írtak Chilével egy új partneri megállapodást a „fenntartható nyersanyagértékláncok integrálása érdekében, többek között közös projektfejlesztés révén”.
Ez volt az első alkalom, hogy egyértelműen meghatároztunk egy mechanizmust, amely kiemeli Latin-Amerikát a kitermelői szerepkörből – emelte ki a csúcstalálkozó után Alberto Fernández argentin elnök.
Az EU fontos szerepet szán a zöldátállásban az Argentínát, Chilét és Bolíviát átfogó „lítiumháromszögnek”, ahol a világ ismert készleteinek mintegy fele található. A blokk lítiumszükségletének jelenleg a 78 százalékát Chile biztosítja, és szakértők szerint az európai ellátás szempontjából nem okoz fenyegetést, hogy az érintett országok nagyobb ellenőrzést akarnak a saját vagyonuk felett.
Nincs feltétlenül konfliktus abban, hogy Európa ki akarja építeni saját finomítókapacitását, miközben támogatja az olyan partnerrégiókat, mint Latin-Amerika, hogy ugyanezt tegyék – állítja Chris Heron, az Eurometaux ipari lobbi szóvivője, aki azzal érvel, hogy az ásványok iránti kereslet „olyan nagy, hogy a két félnek együtt kell működnie”.
Az EU 2035-től betiltja a robbanómotorokat, így a következő években várhatóan nagyszámú elektromos autó jelenik meg az európai utakon, vagyis az egekbe szökik a lítiumion-akkumulátorok iránti kereslet. A leuveni egyetem tanulmánya szerint a lítium iránti igény a 35-szörösére ugrik 2050-re.
A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) adatai szerint a globális lítiumtermelés megháromszorozódott 2015 óta, 2021-re elérte az évi százezer tonnát. Előrejelzések szerint a növekedés továbbra is exponenciális lesz, és gyorsan emelkednek majd az árak is.
Abban azonban a szakértők kételkednek, hogy a latin-amerikai országok képesek lesznek gyorsan létrehozni a saját akkumulátorgyártási kapacitásukat. Michael Schmidt, az ásványkincsekkel foglalkozó német szövetségi ügynökség (Deutsche Rohstoffagentur – DERA) kutatója úgy véli, hogy míg Argentína, Brazília vagy Mexikó megfelelő helyzetben van ehhez, mások, például Chile vagy Bolívia eleinte komoly nehézségekkel néznek majd szembe. A siker szerinte „bizonyos fokig attól függ, van-e már az adott országnak autóipara, kialakult helyi ellátási lánca, hazai felvevőpiaca vagy hozzáférése más piacokhoz”.
Szakértők egyetértenek abban, hogy az EU-nak elsősorban arra kell összpontosítania, hogy együttműködjön a régióval a lítium kibányászásában és piacra juttatásában.
Elméletben nem nehéz biztosítani a megfelelő mennyiségű lítiumot, mert van elegendő belőle a föld alatt, a gyakorlatban azonban tíz év kell ahhoz, hogy a felfedezéstől eljussanak a kitermelésig.
Az EU azzal is tisztában van, hogy az együttműködésnek kölcsönösen előnyösnek kell lennie, másképp nem tudja „elcsábítani” a latin-amerikai országokat Kínától, amelynek már kiépített kapcsolatai vannak a régióban. A CATL által vezetett CBC kínai konzorcium például 1,4 milliárd dollárért fog lítiumot bányászni Bolíviában egy friss megállapodás szerint. A lítiumláz az amerikai autógyártókat sem kerüli el. A lítiumtermelő amerikai Livent és a dél-amerikai székhelyű Allkem már korábban megállapodott, hogy egy globális bányászati vállalatot hoznak létre, és ebbe befektetőként is beszállnak az autógyártók.
Latin-Amerika három igen komoly kihívással néz szembe egyidejűleg, amelyek együttesen az elmúlt évszázad legsúlyosabb válságát jelenthetik a régióra nézve.
Az első kihívás a koronavírus-járvány, amely elárasztotta a régiót, hatalmas emberáldozatokat követelt, soha nem látott terhet rótt az egészségügyi rendszerekre, illetve tesztelte a kormányok adminisztratív képességeit a sürgősségi segítségnyújtás hatékonyságára vonatkozóan.
A második a vírus okozta gazdasági válság: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank legutóbbi előrejelzései szerint Latin-Amerika és a Karib-térség lesznek a világjárvány által legérzékenyebben érintett területek a világ összes feltörekvő piaca közül.
A harmadik a venezuelai menekültválság, amely a régió történelmének legnagyobb migrációs problémája, és amely megközelítőleg ötmillió embert (!), azaz az ország teljes népességének egyhatodát érinti.
A régió június eleje óta a járvány egyik legnagyobb epicentrumává vált; a Covid-19 halálesetek több mint 40 százaléka itt történik, noha a bolygó népességének csak 8 százaléka él itt.
Az egészségügyi válság egyúttal a GDP történelmi csökkenését is eredményezi. A Bank of America közgazdászainak nemrégiben készített becslése szerint 2020-ban 8,2 százalékos gazdasági visszaesés várható a térségben, ami rosszabb, mint amit a Közel-Keleten, Afrikában vagy Ázsia feltörekvő gazdaságaiban várnak.
A válság a régió összes gazdaságát rosszul érinti:
Brazíliában – amely egyébként csak nemrég lábalt ki a recesszióból – 5-7 százalék közötti visszaesést várnak;
Mexikóban 8,8-12 százalék közötti GDP-zuhanást valószínűsítenek;
Latin-Amerika harmadik legnagyobb gazdaságában, Argentínában – amely már a járvány előtt is súlyos gazdasági válsággal küzdött – 11,5 százalékos GDP-csökkenést várnak;
Perura vonatkozóan nincsenek előrejelzések, de tény, hogy ez az ország szenvedi meg az egyik legjobban a válságot: a második negyedévben éves szinten 30,2 százalékkal csökkent a gazdaság;
Kolumbiában és Chilében egyaránt 7 százalékos GDP-zuhanást valószínűsítenek (előbbinek egyébként a venezuelai menekültválsággal is meg kell küzdenie, lévén 1,5 millió migráns szeretne letelepedni az országban);
Venezuela pedig a lehető legrosszabb helyzetben van: a már a világjárvány előtt is politikai és gazdasági káoszban szenvedő országban 30 százalékos gazdasági visszaesést jósolnak.
Ezeket a katasztrofális GDP-adatokat elnézve nem gondolnánk, hogy a régióban tapasztalható hármas válságnak bármi pozitív hatása is lehet, mégis így van: kimozdíthatja a latin-amerikai gazdaságokat a holtpontról.
A válság ugyanis mélyen gyökerező strukturális problémákat tár fel, amelyeket most hosszú távra szóló – és régóta esedékes – reformokkal meg lehetne oldani, legyen szó az oktatásról, az egészségügyről vagy akár a jogállamiságról. Emellett komolyabban lehetne foglalkozni a kereskedelemmel: a Mercosur és a Csendes-óceáni Közösség kereskedelmi egyezményeinek összekapcsolásával létrehozhatnák a világ egyik legfontosabb kereskedelmi blokkját.
Természetesen sokminden az erős politikai vezetéstől függ, illetve attól, hogy a kormányok végrehajtják-e ezeket az alapvető reformokat. Amennyiben politikai kudarc lesz a válság vége, akkor Latin-Amerika újabb elvesztegetett évtized elé néz.
