Egyre nagyobb bajban az IMF, változásokra van szükség

Nyolc évtizeddel a Nemzetközi Valutaalap (IMF) megalapítása után a világ országai nagyszabású alkut köthetnek – és kell is kötniük – az IMF irányítási struktúrájának reformja és a felmerülő kihívások kezelése érdekében. A dolgok jelenlegi állása szerint az IMF egyre rosszabb helyzetben van ahhoz, hogy teljesítse a tőle elvárt feladatokat.

A világnak szüksége van egy hatékony Nemzetközi Valutaalapra. A koronavírus-járványt követően az országok hatalmas mértékben eladósodtak, valamint egyre nő az újabb sokkok kockázata a globális felmelegedés és új kórokozók megjelenése miatt. A protekcionizmus (néha biztonsági érdekek mögé bújtatva) erősödik, ami akadályozza a fejlődés hagyományos útjait. Miközben a gazdaságok gyengélkednek, senki sem akarja befogadni azokat a kétségbeesett embereket, akik dzsungeleken átküzdve magukat vagy rozoga, túlzsúfolt csónakokra felmászva próbálnak tisztességes megélhetést találni.

Szükségünk van egy megbízható közvetítőre, aki segít az országoknak abban, hogy kitárgyalják a nemzetközi devizakereskedelem tisztességes szabályait (beleértve legközvetlenebbül a támogatásokra vonatkozó szabályokat), aki felszólítja a szabályszegőket, kritizálja a rossz intézkedéseket, és aki végső hitelezőként lép közbe a bajba jutott országok számára. Sajnos az IMF – vezetőségének és munkatársainak magas szakmai színvonala ellenére – egyre kevésbé alkalmas ezen feladatok ellátására.

A szervezet problémái az anakronisztikus irányítási modelljében rejlenek.

• A legtöbb kulcsfontosságú döntést, beleértve az országhiteleket is, az IMF igazgatótanácsa hozza, ahol a G7-ek tagjai bírnak a legtöbb hatalommal.
• Az Egyesült Államok de facto vétójoggal rendelkezik, és Japán szavazati súlya is meghaladja Kínáét, miközben utóbbi gazdasága mellett eltörpül Japáné.
• India szavazati súlya is jóval kisebb, mint az Egyesült Királyságé vagy Franciaországé, annak ellenére, hogy gazdasága nagyobb és gyorsabban növekszik, mint az utóbbi két országé.

Mivel a világ egykori meghatározó hatalmai nem hajlandók engedni, a gyorsan növekvő feltörekvő gazdaságok alulreprezentáltsága továbbra is fennáll. Ugyanakkor már nem egyértelmű, hogy a régi hatalmak még mindig a globális érdekeket tartják-e szem előtt. A II. világháborút követő években az Egyesült Államokra, mint egyetlen gazdasági szuperhatalomra, lehetett bízni, hogy betartatja a játékszabályokat, és általában véve felülemelkedik a viszályokon. De ahogy nőtt az aggodalma, hogy lehagyják, bíróból játékossá vált. Egykor annak az elképzelésnek a hangoztatója volt, hogy a nyitottság mindenki számára előnyös, de ma már egyre inkább csak a saját feltételei szerint kívánja a nyitottságot megvalósítani.

Az IMF hitelezési döntéseinek minősége is valószínűleg romlik. Amikor a Valutaalap hitelez, természetesen jellemző, hogy a gazdasági nehézségekkel küzdő, jó kapcsolatokkal rendelkező országok könnyebb feltételek mellett több támogatást szereznek. Bár az IMF hitelnyújtását mindig is befolyásolták politikai tényezők, a múltban nagyobb volt az esélye annak, hogy a hitelezés sikeres legyen, mivel az igazgatótanács befolyásos tagjai külső segítséget nyújtottak – gondoljunk például az 1994-es mexikói válságra, ahol az USA jelentős mértékben hozzájárult a mentőcsomaghoz.

Most, hogy a költségvetési források még a G7-ek körében is szűkösek, az IMF-nek egyre inkább kockáztatnia kell saját tőkéjét, ahogy az igazgatótanács nagyhatalmú tagjai, akik kevéssé a saját bőrüket viszik vásárra, a hiteleket a barátaik és szomszédjaik felé irányítják. Ami még rosszabb, hogy ez a különleges bánásmód talán nem is segít a hitelfelvevőkön, akik közül soknak inkább szorosabb pórázra lenne szükségük.

Összefoglalva, az IMF irányítási struktúrája egyre inkább káros hatással lesz a valutaalap tevékenységére.

De vajon nem vezet-e káoszhoz, ha az IMF szavazati súlyait úgy osztják újra, hogy azok a gazdasági hatalom jelenlegi megoszlását tükrözzék? Nem fogja-e blokkolni Kína a G7-hez kötődő országok hitelezését, és fordítva? Nem jobb-e egy nem megfelelően működő irányítás, mint a szervezet abszolút bénultsága?

Talán erre igen a válasz, ezért van az, hogy az országok szavazati súlyát érintő reformnak ki kell terjednie az IMF irányításának alapvető megváltoztatására is.

• Az igazgatótanácsnak többé nem kellene szavaznia az operatív döntésekről, beleértve az egyes hitelprogramokat is.
• Ehelyett a Valutaalap top menedzsmentjének szabad kezet kellene kapnia a világgazdaság javát szolgáló operatív döntések meghozatalában oly módon, hogy az igazgatótanács csak átfogó iránymutatásokat határoz meg, és rendszeresen megvizsgálja, hogy ezeket az iránymutatásokat betartották-e.
• Sőt, az igazgatótanácsnak – a vállalatokhoz hasonlóan – egyfajta irányító testületté (governance board) kellene válnia. Ez azt jelentené, hogy meghatározná a szervezet működési mandátumát, kinevezné és megváltoztatná a menedzsmentet, valamint figyelemmel kísérné a szervezet általános teljesítményét, de nem ellenőrizné a napi döntéseket. Minden operatív döntést depolitizálni kellene. Valójában John Maynard Keynes is ezt szerette volna látni a Valutaalap megalapításakor. Amerika túlzott befolyásától tartva nem rezidens igazgatótanácsot javasolt, ami a korlátozottabb kommunikációs lehetőségek és a gőzhajózás korában egy nem ügyvezető jellegű igazgatótanácsot és felhatalmazott menedzsmentet jelentett.

Ezzel a javaslattal szemben felmerülhet néhány ellenvetés.

• Az első az, hogy a gazdaságilag erős országok nem lesznek hajlandók az adófizetőik forrásait a Valutaalaphoz lekötni, hacsak nem gyakorolhatnak teljes ellenőrzést azok felhasználása felett. Pontosan ez az, amit azonban az igazgatótanácsban domináns szereppel bíró országok már most is elvárnak a világ többi részétől.
• Egy másik ellenvetés az, hogy a feltörekvő hatalmak, mint Kína, nem biztos, hogy beleegyeznek az IMF szerkezetének megváltoztatásába éppen most, amikor ők maguk is a hatalom megszerzésének küszöbén állnak. Ha azonban ezek az országok nem fogadnak el semmilyen változtatást, akkor a régi hatalmak sem fognak. A legutóbbi, 16. általános kvótafelülvizsgálat alig hozott változást az igazgatótanácsi székek elosztásában. Ugyanez várható, ha a régi és a feltörekvő hatalmak nem kötnek egy nagyszabású alkut.
• Végezetül, az országoknak nem tetszene, ha a költségvetési forrásokat a nem választott menedzsment költené el, akik érzéketlenek lennének a világ népeinek szükségletei iránt. A politikai megfontolások továbbra is szerepet fognak játszani. A kormányok által kinevezett igazgatótanácsi tagok fogják kinevezni az IMF felső vezetőit, akiknek a kormányok szakpolitikai helyzetértékelése alapján széleskörű utasításokat fognak adni. A hitelezésre vonatkozó szabályok például enyhébbek lehetnek, ha azt az igazgatótanácsi tagok megfelelőnek tartják. A különbség az, hogy a szabályokat minden országra egységesen fogják alkalmazni. A bajba lévő országok befolyásos barátai továbbra is segíthetnek, de ezt az adott IMF-programon kívül kell majd megtenniük, nem pedig a szabályok megkerülése révén.

Nyolc évtizeddel az IMF megalapítása után a világ köthet – és kell is kötnie – egy nagyszabású alkut az IMF irányítási struktúrájának reformja és a felmerülő kihívások kezelése érdekében.

Ennek alternatívája pedig az lenne, hogy alig történik változás, és így végignézhetjük, ahogy a szervezet eljelentéktelenedik.

(portfolio.hu)